Bővelkedő rét legelő állattartás

  Részlet Somogyi Imre - Kertmagyarország felé című művéből (1942)

Amikor az új magyar gazdasági lehetőségeket tárgyaljuk, nem elég a jövőt színesen, szépen felrajzolni, kell, hogy a gazdasági életünk múltját és jelenjét meg­ismerjük. A magyarság szempontjából nézve is, fontos, hogy olyan jelenségeket is megtárgyaljunk, amelyek még a szakkönyveinkben sem szerepelnek.

Hogyan engedtük kipusztulni ősi állatfajtáinkat?

Minden vidéknek; minden tájnak, éghajlat és talajviszonyaikból adódóan más az állat-, más a növényvilága és az emberfajtája is.

Amikor, ki tudja hány ezer évvel ezelőtt, az ember mostani háziállataink őseit megszelídítette, nem is te­hetett mást, az ott élő áIlatfajtákat szelídítette meg. Ez természetes is. Még ha akarta volna, sem tudott volna más vidéken hon s állatfajtákat tenyészteni. Az életforma őt is, az állatokat is ahhoz az, éghajlathoz kötötte, ahol olyanokká fejlődhettek, amilyenek voltak.

Éppen ezért az ősi kultúrák mindegyikének má­sok voltak a szelídített állatai. Később a kultúrák egy­másra hatása és a már régen kitenyészett állatfajták keresztezése lehetővé tette, hogy bizonyos szelídített állatfajták 'az egész világon elterjedjenek.

 De nem minden szelídített állatfaj honosítható meg egyformán mindenütt. Vannak háziállatfajok, amelyek csak a forró égöv alatt élnek, mások mér­sékelt égöv alatt, ismét mások csak hideg, sarki éghajlat alatt. De még azonos éghajlat alatt élö állat­fajok sem cserélhetők fel mindig az áttelepítés káros következménye nélkül. A mérsékelt égöv alatt is van tengeri, hegyvidéki, alpesi, magasföldi, folyóvölgyi stb. éghajlat. E különböző vidékek levegőjén k más a pára­tartalma, általános hőmérséklete, az évente kapott nap­fény mennyisége, más a talaj összetétele és ezekből ki­folyólag más a növényvilága is.

Ugyanaz az állatfaj más-más éghajlat alatt más­ más növényi eledelekkel táplálkozik, s így évszázadok vagy évezredek alatt sajátosan fejlődik, szervezete át­alakul és állandóan fogyasztott- bizonyos növényfaj­ták megemésztéséhez alakul az egész szervezete.

 A magyar szarvasmarha ősi állatfajunk. Évszázadokig élt itt velünk, úgy, ahogy az Isten megadta. Nyugodt természetével, igénytelen fehéres-szürkeségével, fekete orrával, gyönyörű villás szarvával szinte összeforrott rideg paraszti éle­tünkkel. Évszázadokig istállót, vályut, takarmányt" abrakot soha nem látott. Télen-nyáron, éjjel-nappal, esőben-hóban, zivatarban a szabadban élt. Megszokta szélsőséges hideg telünket, száraz, meleg nyarunkat, hozzáalakult (akklimatizáIódott) a mi éghajlatunkhoz.

Télen-nyáron magának kellett táplálékról gondos­kodni. Nyáron legelt, télen amikor a hó leesett, a ná­dasok he fagytak, a befagyott nádasokra hajtották és a hó alól túrta, kaparta ki a sovány téli eledelt, a szá­raz kákát, sást és a nádat. Ezt a sovány takarmányt igaz, megsínylették, a gyöngébbje, vagy ahogy miná­lunk mondják, "a férgese" elhullott. El kellett hullnia már évszázadokkal ezelőtt. De ami megmaradt, azt nem bántotta semmilyen tuberkulotikus betegség vagy marhavész.

 Az öreg pásztorok elbeszélése szerint, amíg idegen, más éghajlat alatt kitenyésztett állatfajtákat be nem hozták, a száj- és körömfájás is ismeretlen volt. A magyar marhát csak akkor fogták be és fogjuk be most is kivétel nélkül mindenütt (mert különben most is gulyákban), amikor igavonásra akarták vagy akarjuk használni. A magyar fajta marhánál a tej­hozam mellékes volt. Az volt a fontos, hogy dolgoz­tassuk, megfolyattassuk, hogy utódokat neveljünk. Ha még fejni is lehetett, jó, de ha nem adott tejet, az sem volt baj.

Szóval a magyar tájfajta marhát tejhozam szempontjából sohasem tenyésztettük. A különböző vidékeken éghajlat és talajviszonyokhoz alakult fajtákat sohasem kereszteztük tervszerűen.

Tőlünk nyugatra lévő, államok állatfajtái mind az Alpesekben, mind a tengerparti kis parasztállamok­ban egészen más életfeltételek mellett fejlődtek.. Az Alpesek hegyi levegője és növényviIága egészen más állatfajokat alakított ki. Ugyanúgy a nyugati, tenger­parti kis parasztállamok tengeri levegőjű, páradús éghajlata kitermelte az ott legjobban meghonosítható növényeket és az ezeket legjobban kedvelő állat­fajokat. A múlt század második felében ezek a gazdasági összeomlás előtt álló kis parasztországok, a náluk ho­nos, különböző tájfajta szarvasmarhák közül a job­ban tejel ő fajtákat addig keresztezték, amíg a legtöbb napi tejhozamú, sok zsírtartalmú tejet adó fajtákat kitenyésztették.

Óriási gazdasági föllendülést jelentett, hogy meg­szervezték a tej és tejtermék k fogyasztását és ki­vitelét. Az azelőtt 'legelésző, vagy már igavonásra befo­gott szarvasmarhát csak a tejelés és szaporodás céljából tenyésztették. Istállózásra fogták, mozgását an­nyira korlátozták, hogy még inni sem engedték ki az első megellés után. Az üszőket ellésig legeltetik és szabadon járatják, hogy a csontjai megerősödjenek.

De később, mint a gépek, nem igen hagyhatják el he­lyeiket. Takarmányozzák, abrakolják és fejik. Ezen a tej és tejtermék gazdálkodáson ezek a kis parasztállamok meggazdagodtak. 

Ezt nálunk is meglehetne csinálni.

A rideg jószágtartást, fel lehetne váltani, tehené­szetekkel. A mi népünknek is elkelne, ha minél több tejet és tejterméket fogyasztana. Gombamódra szapo­rodtak először az uradalmi tehenészetek. De nem a hazai különböző tájfajta, jobban tejel ő magyar marhát próbálták istállózással, takarmányozással és ter­mészetesen keresztezéssel kitenyészteni, nem, ez eszükbe sem jutott.

Behozták az idegen, alpesi, meg nyugati kis ten­gerparti államokban kitenyésztett fajtákat.

Ezek az idegen állatfajták mind az Alpeseken, mind a nyugati kis államokban, páradús éghajlat alatt nevelődtek és nedvdús takarmányon éltek. Év­századok alatt ezekhez az életlehetőségekhez alakultak. A mi éghajlatunk éppen ellenkezője a nyugati áIlamokénak. Nálunk, Szárazföldi éghajlat van, félig steppe-klima. A mi éghajlatunkhoz szokott magyar fajta marhát- kellett volna' ebből a célból tovább te­nyészteni. 1880 óta ezt az ősi magyar marhát az idegen táj­fajták kedvéért 80%-ban kiirtottuk. De ezek az idegen tájfajták nehezen, vagy sehogy sem akklimatizálódnak. Mintagazdaságokban, tehenészetekben még csak megvannak; mert ott a béresseI, a fejős gazdával az állatorvos is ott ül a tehén faránál. De hol van a ma­gyar parasztnak olyan lehetősége arra, hogy nemcsak erre a célra kiképezett fejős gazdát, de hogy állatorvost tartson. Nálunk sajnos falusi és községi állat­ orvosok nincsenek,hanem csak járásorvosok. És Ma­gyarországon alig van olyan járás amelyike tíznél kevesebb község vagy falu tartozna. És bármennyire szívén viseli is az állatorvos a rábízott állatok egész­ségügyét, a munkájának alig van jelentősége.

 Azok az idegen tájfajta szarvasmarhák, amelyek a kis gazdák kezén vannak 80%-ban, valamilyen tu­berkolotikus betegségben szenvednek. A magyar kis­gazda gazdasági lehetőségei nem engedik meg, hogy a tejelésre beállított marhákat észszerűen takarmá­nyozza és istállóban tartsa. A kisgazdáknál majdnem mindenütt egész nyáron át vagy legelőn, vagy ha nem ott, akkor járomban van a tejelő marha. Ter­mészetesen ilyen tenyésztés mellett valami sok tejet nem is adhatnak. Viszont a magyar fajta marhák között is vannak jobban tejelők 5-6, 8 liter tejet is adnak.

És hogy milyen tejet?

Nincs olyan idegen táj fajta szarvasmarha, ame­lyik nálunk ilyen ízű és ilyen zsírtartalmú tejet adna. Ezeket a jobban tejelő magyar marhákat kellene megkímélni az igavonástól, a legelőre járástól, a legelőn koplalástól. Csak istállókban kellene tartani és amiről a magyar gazda sohasem álmodhatott, jól takar­mányozni és jobb tejel ő magyarfajta marhákkal ke­resztezni.

 A szalontai disznó

 Nemcsak á szarvasmarhák, minden évszázadokig vagy évezredekig itt élő állatfajtánk éghajlatunkhoz alkalmazkodott. Így akklimatizálódtak á különböző disznófajták is. Régebben disznaink sem láttak ólat, vályút és takarmányt. Az élelmüket télen-nyáron maguknak kellett megkeresni. Nyáron legeltek, turkál­tak, télen meg azt ették, amit a megfagyott földön, a behavazott és befagyott nádasokban találtak. Kegyet­len, kemény élethez voltak szokva. És hogy megszok­ták, hogy kibírták, bizonyítja az, hogy voltak. Ilyen koszt mellett zsírra nem is hízhattak meg, nem is na­gyon alkalmasak hízlalásra. De ezek közt is voltak olyan fajták" amelyeknek a' sorsuk jobb életi ehetősé­get adott. Voltak olyan tájfajták, amelyek nyáron le­geltek, télen meg az Alföld és más vidékek erdőségei­ben makkoltak. Mert valamikor az Alföldön nemcsak óriási kiterjedésű délibábos legelők voltak, de válto­gatták ezeket a mocsári tölgyerdőket is.. Az erdőségekben telelt disznók nem sínylették meg annyira a telet, mint a többiek.

Ha tervszerűen megpróbáltuk volna ezeket az ősi, félig vadon élő disznófajtákat kitenyészteni, a hízékonyabb egyedek keresztezésévei és jobb takarmányozásával, akkor nem lenne problémánk a sertés­vész.

Az angolok a háború utáni időkben kitenyésztet­tek egy új hússertés fajtát. Ez jövedelmezőbbnek bi­zonyult, mint a berkshirey, yorkshirey, vagy a ma­gyar származású, de Balkánból nem mindig szeren­csésen keresztezett mangalicák akármelyik vállfaja. Ezek mind zsírsertések. De az újabb időkben, hogy a húst már tudják évtizedekre tartósítani (konzerválni), s mert a csak húsra nevelt disznók lényegesen kevesebb takarmányt fogyasztanak, tenyésztésük igén jövedelmezőnek bizonyult.

 De ezekre a kitenyésztett fajtákra jobban vigyáz­nak, mint az aranyra. Élve nem engedik kivinni az országból semmilyen áron. Ez természetes is. Mert ha akármelyik állam ezeknek a fajtáknak a tenyész­tésévei versenytárs lesz a világpiacon, akkor az árak irányításába is beleszólhat. A mi illetékes uraink va­kargatták a fejüket. Valamelyiknek mégis egészséges ötlete támadt. Utána kellene nézni, hátha van nekünk olyan disznófajtánk amelyt érdemes lenne húsra tenyészteni?

Gazdasági életünk múltját kutató tudósainkhoz fordultak. Azok azt mondták: dehogy nincs! Tenyésszék ki szalontai vörös disznót. Azzal ugyis az volt mindig a baj, hogy nem tudták zsírra hizlalni, olyan volt mindig, mint az agár. Illetékes uraink megörül­tek. Rögtön fel is kerekedtek és mentek, mentek.

Hová is mehetek volna? A Hortobágyra. Előszedték az Öreg kondásokat, vallatták őket a szalontai vörös disznók irányában. De az öreg pásztorok nem tudtak szalontai disznót adni, de még csak mutatni sem. Az öreg számadók szomorúan mondták: "Nem köllött az mán uram, a fenének se, az utóját má' úgy köllött agyonütni. Nem tudtuk őket elanni. Pedig azok vótak ám a disznók! Majdnem akkorákra nyőttek, mind egy szamár. Hosszú, görbehátú, vörös szőrű disznók vótak. Hosszú köcsög orra!"

Disznókereső uraink szomorúan hagyták ott a hortobágyi pásztorokat, akik nemcsak, hogy szalontai vörös disznót nem tudtak nekik adni, de még csak velük keresztezettet sem.

Új reményekkel elindultak a másik szomorú és kétes hírű, vagy inkább hírhedté vált állattenyésztő pusztánkra, Bugacra. Pásztorvallatás a disznók irányában. De bizony a bugaci kanászok sem tudtak töb­bet mondani, mint a hortobágyi sorstársak: - Uram, húsz esztendő óta nem láttam szalontai disznót -, mondta az öreg kanászszámadó.

Uraink üres kézzel mégsem akartak hazajönni, megnyúlt orral és megcsappant reménnyel nyakukba szedték a lábukat és járták az országutakat. Hogy hát­ha a parasztoknál, a kisgazdáknál sikerül egy párat fölhajszolni. Nem akarom leírni az egész Útjukat, csak az eredményt. Nem találtak semmit. Legalább is nem - azt, amit kerestek. Sok helyen már nem is emlékez­tek rá, ahol emlékeztek is, 15-20 esztendő között változott az az idő, amikor még volt. De mindenütt azt mondták és mondják még most is az öregebb em­berek, akik ismerték ezt a disznófajtát, nem emlékez­nek rá, hogy ezek közül valamikor egy is a "saját dögibe" elpusztult volna. "Nem köllött azt ótanyi, ­mondja egy öreg kanászszámadó -, csak mink ótottunk ki közülük néha-néha egyet-egyet a fütykössel, hogy a bográcsba is kerüjjön valami."

 Már hazafelé tartottak a disznókeresők, hogy megbízójuknak beszámoljanak munkájuk eredmény­telen égéről, amikor valaki fölhívta a figyelmüket, hogy az Állatkertben is van szalontai disznó. Ha már minden kötél szakad, akármilyen áron is, onnan sze­rezzenek be egy pár szalontai malacot. Mentek is az urak az Állatkertbe. Előadják az igazgató úrnak, hogy mi járatban vannak. A szalontai vörös disznó malacaiból szeretnének elvinni legalább egy párat. Az igazgató elmosolyodik, abból uraim nem visznek egy fiát sem.

- Miért? Az Állatkert nem ad el?

- Nem, mert nincs. Két évvel ezelőtt, döglött meg az utolsó.

 Ezek a szegény urak úgy érezték, mintha odaragadták volna a földhöz. Nem akarták elhinni, nem akartak belenyugodni, hogy nincs tovább. Hogy hiába minden fáradozás ezt az ősi állatfajtát is kipusztítot­tuk. Országjárásuk alatt a Biharmegye csonkaországi részén találták a legközelebbi nyomokat. Ott még a pásztorok arról beszéltek, hogy túl a határon, Bihar­megyének az, akkor románok által megszállt részén talán még volna. Azóta már nemcsak Biharmegye, Erdély egy része is visszatért. Talán kerülne szalontai vörös disznó is.

 

A bakonyi disznó

 Disznókereskedő uraink nem adták fel a reményt, újra elmentek. a néprajzi tudósokhoz, hogy ajánljanak másik ősi magyar disznófajtát, mert a szalontait hiába keresik. Ott azt a választ kapták, hogy próbál­ják kitenyészteni a bakonyi disznót; Ez is egyik ősi állatfajunk. A Bakony rengetegeiben élt évszázadok óta. Nyáron legelt, télen makkolt. Ott kereszteződött a vaddisznókkal: Soha ólat, vályút, takarmányt nem látott, megszokta a Bakony éghajlatát. A Bakonyból csak akkor került ki, amikor egy-egy csordát a haj­csárok valamelyik nyugati piacra hajtották. Mert ré­gebben nemcsak a disznóknak, de minden lábas­jószágnak gyalog, legelészve kellett megtenni az utat.

Az öreg pásztorok elbeszélései szerint igen gyakran megtörtént, sőt általános volt, hogy a vaddisznók is egy-két napig kitartottak a falkával a nyugat felé vezető legelésző úton, de aztán gyanúsnak tartották a dolgot és otthagyták a falkát.

A sertésvész ezeknél a fajtáknál is ismeretlen foga­lom volt. És mert a legelőjük sokkal jobb volt, mint az alföldi disznóké, vagyis téli élelmük, a makk, sok­kal bőségesebb volt, mint azoknak az alföldi fajtáknak az élelme, amelyeknek a hó alól kellett kitúrni a kotut, gyékénytövet és sulymot, ezek sokkal hízékonyabbak voltak. Az erdei koszton is jó hússertések voltak, de a Bakony vidékén befogva, szemestakar­mányon hizlalva, mint zsírsertést is igen szerették.

A makkon hízott disznó húsa és zsírja egészen más: kissé kellemetlen ízű, mint a szemestakarmá­nyon hízott disznó zsírja és húsa. Ezen úgy szoktak volt segíteni, hogy levágás előtt egy pár hétig szemes­takarmányt adtak neki. Meg lehetett hizlalni igen kö­vérre, is, mert hatalmas, erőscsontú disznók voltak, bírták lábon.

Ezt a disznófajtát akarták kitenyészteni. Össze­járták a Bakonyt széItibe-hosszába, keresztül-kasul, de bizony az ősi bakonyi disznóból nem találtak egyet sem. Az öreg pásztorok csak egyik helyről a másikra küldözték őket, hogy: Nézzék meg itt, vagy amott, mert nekünk már nincsen. De bizony nem találtak azok egyet sem, sem itt, sem amott. Elkerültek akkor a zirci apátságuradalmaiba is, hát itt nem jártak hiába. Sok fáradtságukat siker koronázta. Állítólag a zirci apátságban találtak egyet: kitömve.

 Mit tudnak hivatalosan a mocsári disznóról?

A Körösök és a Tisza környékének mocsaraiban régebben nagy csordában élő disznófajtáról? Vannak öreg pásztorok még most is, akik mint sulymos vagy sulyomi disznót emlegetik. De legtöbben csak mocsári halászdisznónak hívták az életmódja miatt. Ez a disznó nem igen szeretett legelni, a mocsarakban élt, míg azok be nem fagytak, sőt még talán azután is. A súlyom volt kedvenc csemegéje, de halászott, ráká­szott is. Az öreg pásztorok elbeszélései szerint hatal­mas görbehátú disznó volt. De már őszerintük is 50-60 év óta nyoma sincs.

De ugyanígy volt sajátos disznófajtája az Or­mányságnak is. Az elhagyott Dráva-medrek és kiönté­sekben sajátos disznófajta élt. Ami nem volt azonos a tolnai, sárközi, somogyi vagy a zalai más disznó­fajtákkal. Hol vannak ezek? Mit tudunk ezekről?

 Hivatalosan talán semmit. Pedig ezek még nem vesztek ki. Ezekből itt-ott a kisgazdák kezén még mindig kerül. Ezeket soha nem oltották és mégis nem emlékeznek rá, hogyha az egész falu disznóállománya megbetegedett vagy elpusztult is, hogy ezek közül csak egyetlen-egy is elpusztult vagy megbetegedett volna. Pedig sok helyen közös legelőre jártak.

Hogy ez így van, akit érdekel a magyarság sorsa, könnyen ellenőrizheti. Ok legtöbbször nem is tudnak arról, hogy milyen az a disznófajta, amit tartanak és hogy miért maradhatott meg olyan ellenállónak. Még az sem tudatos, inkább csak ösztönös, hogy nem akár­melyik disznóhoz hajtják búgatni.

Ezeket a még meglévő, betegségekkel szemben ellenálló fajtákat kellene hozzáértő szakembereknek összevásárolni és minden vidéknek a különböző vidékek ellenálló fajtáinak keresztezésével is tovább tenyészteni.

 

A birka

 Most, hogy egy kicsit kezdünk magunkra éb­redni, kezdjük az igazi népi értékeket megbecsülni, népiesen kezdünk öltözködni. Úrhölgyeink hímzett bekecskét és ködmönkét viselnek. De minél dúsabban hímezve, mert csak az a szép és igazán magyaros.

A nép mindent úgy csinált nálunk, hogy vagy-vagy. Ha hímzett, hát legyen hímzett. Sem a bekecskén, sem a ködmönkén nem igen szabad üres felületnek maradni.

- Jó, - mondják a szűcsök: Kihímezzük mi akár a farkát is, csak a sűrű hímzésre nem jó ám sem a merinói, sem a fésűs, sem semmilyen idegen birka­ fajtának az irhája. Egyiket sem lehet kihímezni, mert a sűrű hímzésnél mind átszakad.

„Sűrű hímzésre csak a magyar racka irhája jó. Hozzanak azt, mert mi nem tudunk beszerezni."

A szűcsök egyöntetű véleménye: amit még lehet elég jól hímezni, az a "román racka".

Miben különböznek ezek a többitől és mi különbség van a kettő között?

A magyar racka egyenesén csavart szarvú, a ro­mán racka Csigaalakban csavart szarvú. De nehogy félreértés legyen, az sem román juh, ha annak mondjuk is.

A Havasalföldön maradt őseink, a magyarok, tatárok, kunok, jászok, bessenyők, törökök, stb., akik ott, sajnos, nagy részben eloláhosodtak, tenyésztették ezt a birkafajtát. Mihozzánk az erdélyi oláhokon ke­resztül jött. Ezért nevezzük román rackának.

Itt még szerencsére nem veszett el minden. Úr­hölgyeinknek nem kell lemondani a hímzett subák és ködmönkék viseléséről. A hortobágyi legelőn hála Istennek még egész nyáj magyar rackát őriznek. De ez aztán szószerinti. Úgy vigyáznak erre a juh­nyájra, mint a hímes tojásra. Ebből nem igen szabad hímezni. De az utolsó 15 darab fekete rackát, amiből az a híres subagallér készült, Győrffy István néprajzi egyetemi tanár a mészárosok kezéből szedte ki halála előtt pár esztendővel. Azóta ezt Karcag városa őrzi. Ma természetesen nemcsak 15 darab van, mert azóta már szaporodtak is. Ha eddig megmaradtak, remélhetjük, hogy nem is fognak kipusztulni. Most már jó kezekben vannak.

 

A magyar parasztló

A legősibb állatfajtánk. Kevés más állatfajtánk­ról mondhatjuk el ugyanezt Egész biztosan az őshazából hoztuk magunkkal. Ki tudja, hány évszáza­dig vagy évezredig tenyésztettük a még Oroszország területén maradt rokonainkkal?

Ezt az országot nagy részben ennek a lófajtának kö­szönhetjük. Őseink evvel a lófajtával szerezték meg ezt az országot és evvel a lófajtával győzték le Európát. Az akkori világban elképzelhetetlen napi teljesítményt tettek meg ezzel a lóval. Az európai né­pek a kengyeIt nem ismerték. El sem tudták kép­zelni, mi fán terem. Őseink tízszer annyi utat tudtak megtenni egy nap alatt, mint a többi európai népek.

A görög mitológia kentaurjait őseinkről mintázták meg. Kentauroknak nevezték azokat a félig emberi, félig lótestű szörnyeket, akiket élve természetesen sohse tudtak elfogni, hiszen a valóságban nem létez­tek.

Őseinkkel néhányszor harcoltak a Fekete-tenger környékén, de mindig ráfizettek. Meg voltak győ­ződve, hogy azok a félelmetes lovas ellenségek össze vannak nőve a lóval. Máskép az ő ismereteik szerint nem is lehetett elképzelni. Hiszen ezek, lóhátról nyi­laztak, nem irányították zablával a lovat és mégis mindig tudták a lovak, mit kell csinálni, merre kell menni. Ezt nem tudták megérteni.  Nekik nem ilyen lovaik voltak.

Ezt nem éppen a kengyel használatának, hanem az ősi lófajta szívósságának, értelmi képességének köszönhették. Ennek a lófajtának elég volt egy gyönge térdszorítás, vagy egy hang és tudta, mit kell csi­nálni. Nincs a világon még egy ilyen értelmes lófajta.

Igénytelenebb, mint a szamár és szívósabb az öszvér­nél. Napokig bírta az éhséget és a szomjúságot. A ta­karmányban nem válogatott. Könnyű volt akklimati­zálódnia, mert az őshazában is hasonló éghajlat alatt élt. A legújabb háborúk bizonysága szerint a paraszt­lovak a legjobb katona lovak mind sík vidéken, mindhegyi terepen. Mi lett velük?

 

A parlagi tyúk

 Amint a múlt század második felében felbuzdul­tunk a nyugati kis parasztállamok tej- és tejtermékeken való meggazdagodásán, ugyanúgy példát mu­tattak ezek a kis államok arra is, hogy hogyan kell meggazdagodni a baromfitenyésztésen, a tojásgazdál­kodáson.  A háború utáni évtizedekben olyan óriási jöve­delmeket raktak zsebre ezek kis államok, hogy erre még mi is felfigyeltünk. Ha ők meg tudták csinálni, mi is meg tudjuk csinálni. Felbuzdultunk, tettünk egy nagyot és merészet. Államkölcsönökkel tyúkfarmokat létesítettünk.         

Óriási összegeket fizettek ki idegen tyúkfajták behozatalára, amelyek idegen éghajlat alatt tenyésztődtek ki. Hozták a leghornokat, a Rhode Islandokat, az Orpingtonokat. Nőttek az államkölcsönös tyúkfarmok.

Az első évben megfelezte őket a baromfi-pestis. Öt év múlva eltűntek államkölcsönöstől, mindenestől. Ez természetes is. Nem bírták a nekik szokatlan szárazföldi éghajlatunkat.

A mi ősi, évszázadok alatt kifejlődött tyúkfajtánk nem volt jó. Pedig arra nem fizettek volna rá. Ez a tyúkfajta évszázadokon keresztül itt élt velünk. Té­len-nyáron a házak, a tanyák körül a fákon tanyáz­tak és tanyáznak még most is, ahol vannak. Ha kap­tak enni, jó, ha nem kaptak, úgyis jó volt. Amire szükségük volt, megkeresték maguknak. Nem igen kellett velük törődni és nem is igen törődtek. Még csak eszébe sem jutott senkinek sem, hogy takarmányozás­sal és különböző, jobban tojó tájfajták keresztezésé­vei talán ezeket is ki lehetne úgy tenyészteni, hogy legalább annyit tojnának, mint a nyugati fajták. Nem, ez eszükbe sem jutott. Azóta törjük a fejünket, amikor talán már késő. Most már az állam csinál több helyen parlagi tyúkfarmot. Ahol a tyukász-gaz­dával az állatorvos is ott van. Mégis alig van esz­tendő, hogy ne pusztítana a baromfipestis. Nem is beszélve a kisgazdák kezén lévő tyúkok évenkénti pusz­tulásáról.

A paraszt parlagi tyúkok pusztulásáról!

Ezekben a tyúkászévekben a magyar paraszt­gazda, ha tojását, vagy tyúkját, jércéjét el akarta adni, ha egész tyúkászatot nem is, de legalább egy Rhode Island, leghorn vagy orpington kakast kellett beszereznie, mert a kisebbet tojó magyar parlagi tyúk nem kellett senkinek sem. Régen, az öregek elbeszé­lése szerint, a baromfipestis ismeretlen fogalom volt.

Azóta alig van esztendő, hogy az ország valamelyik részén meg ne felezné a baromfi állományt.

 

Komondor

Ősi állatfajtánk ez is. A régi pásztorvilágnak talán legnélkülözhetetlenebb állata. A másik nyájőrző ku­tyafajtával, a pulival együtt több becsületük volt a régi pásztorvilágban, mint sok fattyú bojtárnak. A régebbi pásztorvilágban, amikor a kutyának nem­ csak az a szerep jutott, hogy az elkóválygó, tilosba tévedt jószágot visszaterelje, hanem ami ennél sokkal fontosabb volt, hogy a számadó és a gazda rovása egyezzen.

Megőrizni a jószágot, "hogy bele ne essen a horgya". Erre kellettek a komondorok. A régi mo­csaras, erdős világ igen sok farkasnak és talán még több talaját, hitét vesztett szegénylegénynek adott ta­nyát. Ha az akkori társadalom ki is vettette őket, élni mégis csak kellett valamiből. De mert ők sem vol­tak sem jobbak, sem rosszabbak azoknál, akiket nem űztek a mocsárvilágba, ők is szerettek volna jól élni és meggazdagodni. Igen jó csábítók voltak erre a juhnyájak, disznócsordák, gulyák és ménesek falkától le­szakadó, elkóválygó bárányai, bocijai és csikói. Eze­ket mindig lehetett értékesíteni. Vevő mindig akadt.

Egy-két hitványabb bojtárral könnyen elbántak, még akkor is. ha kutyával volt, ha az a kutya puli volt. De a nagyobb jószágnál szívesebben tartották a komondort. Ezt a hatalmas, fehérszőrű, borjúnagy­ságú kutyát. Ez nemcsak a farkasokkal küzdött meg, amelyek jobban féltek tőle, mint a pásztoroktól, de réme volt a szegénylegényeknek is. Amelyik ménest, vagy gulyát komondorok kerülték, onnan nem volt tanácsos elkötni a jószágot. Ez még lóháton sem si­került.

Mert legénynek kellett lenni annak a talpán, akit nem szedett le a lóról a komondor. Még csak el­menekülni sem lehetett előle. Ha nem volt jó fegy­vere és még messziről le nem tudta lőni, akkor el­búcsúzhatott az árnyékvilágtól. Mert ha a komondor szét nem szedte, míg a pásztorok odaértek, akkor a pásztorfütykösök segítették át a másvilágra. Nincs még egy ilyen értelmes kutyafajta az egész világon. Tanulékonyabb még a pulinál és puminál is.

Amelyik pásztornak, gulyásnak, csikósnak ko­mondora volt nyugodtan megtehette, hogy éjjel ott­hagyta a nyájat, gulyát vagy ménest és elmehetett, ha kedve volt, a csárdába, vagy akár a hetedik határba a babájához. Nem lehetett a nyájjal baj. Megőrizték a komondorok. Én magam is többször tapasztaltam, hogy amikor a gulyásnak valami dolga volt a faluban, odahívta a kutyát és úgy beszélt vele, mint valami emberrel: "Én most elmegyek, nehogy hiba legyen! A kukoricába meg a laposon túlra ne menjen egyetlen jó­szág se. Csak este gyüvök vissza. Nesze itt a kenyered."

Hogy mit értett és mit nem értett ebből a kutya, nem tudhatom. Csak azt írom le, amit láttam. Én ugyanis többedmagammal ott dolgoztam a csatorná­zásnál. Láttam, hogy az egész idő alatt a komondor farkcsóválva nézett a gazdájára. Ott álltunk a cserény előtt, még délelőtt volt, alig egy órával azelőtt regge­liztünk és ők is. A gulyás bement a cserénybe, kiho­zott egy jó karaj kenyeret, odaadta a komondornak, az elvette, letette maga elé és tovább nézett a gazdá­jára. Az megsimogatta a kutya fejét, felénk megbil­lentette a kalapja szélét és elindult a város felé.

A város oda körülbelül nyolc kilométer. Ameddig szemmel beláttam, még csak hátra sem nézett a gu­lyás. A kutya egy darabig állt, lecsüggesztett farkkal és nézett utána. Amikor már vagy kétszáz lépésre le­hetett, a kutya fölvette a kenyeret és oda tette az ár­nyékba a cserény mellé. Ránk nézett, megcsóválta a farkát és hatalmas ugrásokkal loholt a kukorica felé, ahol egy borjú már a kukorica szélében legelgetett.

A borjú nem várta meg, hogy a kutya odaérjen, föl­tartott farokkal nyargalt a többi felé. A komondor utána. Nem tudta elérni addig, míg a borjú a többi­hez nem ért, megállt, nagyot ugatott és visszament oda, ahol a borjú legelt a kukorica szélibe. Ott egy kicsit lehasalt a gulya felé fordulva. De csak egy pár pillanatig maradt ott. Fölugrott és a körülbelül 600 darabból álló gulyát megkerülve, a másik oldalra ment. Ott se maradt soká, körülbelül minden 10-15 percben megkerülte a gulyát.

Délben mi a cserény elé mentünk ebédelni. Igen jól ismert bennünket a kutya, mert hetekig odajár­tunk dolgozni. Ő is odajött, megállt egy kicsit, meg­nézte a kenyerét és ment vissza a jószágokhoz. Igen meleg volt, a nyelve majdnem féIrőfnyire lógott ki a szájából. Néha-néha elszaladt a vályúhoz, egy kicsit ivott és szaladt tovább. Figyeltem, mert igen érdekelt a jószág, mindig szerettem. Oda akartam hívni és egy darab szalonnabőrt akartam neki adni. Nem jött oda, csak akkor, mikor megkerülte a jószágot. De sem a szalonnabőrt, sem a kenyeret nem fogadta el egyikőnktől sem. Pedig amikor a gazdája ott volt, mindent elfo­gadott. A gazdája csak késő este jött haza, a kutya ad­dig nem pihent. Mikor a gazdája hazajött, a kutya megette a kenyeret és lefeküdt a cserény falához. Gaz­dája ott volt, nem érdekelte tovább, mit csinál a jó­szág.

Ilyen és még ennél különb teljesítményeket, ez­ret és ezret tudnának á komondorról a pásztoremberek elmesélni. Ezt a kutyát idegennek nem lehet mé­reggel vagy gombostűvel megetetni. A betanított ko­mondor idegentől, akármilyen éhes, nem fogad el semmiféle ennivalót., Egy-egy komondorkölyökért igen sokszor két borjút vagy csikót is adtak a pásztorok.,

A világháború alatt itt járt német katonatisztek­nek feltűnt a magyar komondor hihetetlen tanulé­konysága. Egypárat összevásároltak és vitték ki Né­metországba. 1929-ig a különféle tájfajtákat addig ke­resztezték, amíg egy olyan komondorfajtát ki nem tenyésztettek, amelyik valamennyinek az előnyeit ma­gába nem foglalta.

 

A jövő  Magyarországát csak úgy tudjuk felépíteni, ha alaposan ismerjük annak népét, állat- és nö­vényvilágát és ezeknek életlehetőségeit. Itt még sok­ sok hiányt kell pótolnunk.

Zircon - This is a contributing Drupal Theme
Design by WeebPal.